„A kötet egyfajta költői végelszámolás, a régi versektől a klímaválságig eljutó újakig, a szonettbe feszített talált szavaktól a találékony szavakig, a formafrissítő rímképletektől és önrím-játékoktól a szenvedélyes vallomásokig. A versek hol ravaszul, hol rejtélyesen kapcsolódnak egymáshoz, úgyhogy figyelni kell a kompozíciós elemek szándékos ellentmondásaira, a szövegek finom belső feszültségeire is. A sajátosan sűrű, fegyelmezettségében is sokrétű versvilág engedi beszélni a nyelvet és a hagyományt, Vas István intellektuális szenvedélye, Kálnoky sötét romantikája idéződik fel bennünk a szonetteket olvasva, és persze Szabó Lőrinc Huszonhatodik éve. Páratlanul nagy munka ez a 270 szonett, feladja a leckét bárkinek, aki ebben a formában ezentúl megszólalni kíván.” (Szabó T. Anna)
„Ötvenöt év munkája van ezekben a szonettekben, mert egy szonett soha nincs készen, azt úgy kell kitépni a szerző kezéből. Viszont annak köszönhetően, hogy ilyen hosszú időn át készültek az egyes szonettek, minden összecsiszolási szándék ellenére tartalmilag és formailag változatosak lettek. Benne van minden aggódásom az emberiségért, a kultúráért, és persze önmagamért. Bízom benne, hogy az olvasó nem csalódik, hiszen a 270 szonettben talál kedvére valót, ízlése szerintit. Egyfajta megérkezés és búcsú is ez a kötet, hiszen ami az életkoromat illeti, már nem sírdogálhatok. Csókoltatom azokat az olvasókat, akik belevágnak ennek a gyűjteménynek az elolvasásába. Nem mondom, hogy mindig könnyen fog menni, de – elnézést a hasonlatért -, Shakespeare szonettjeinek megértéséért is meg kell küzdeni.” (Asperján György)
Asperján György feszes, sűrű mondatai, fegyelmezett, mégis barokkosan burjánzó gondolat-konstrukciói erős kötet-építményt hoznak létre, amit az önvizsgálat mindent elszámoltató kényszere tart össze. Mégsem marad meg intim és személyes térnek: inkább közös történelmünk homályos, visszhangos templombelseje, ahol a ráció és a hit gyertyái égnek egymás fényét megtámogatva.
A forma épsége és szépsége élet-halál kérdése, az elemeire széteső, végletesen veszélyeztetett világ utolsó menedéke. Úgy, ahogy a szerelem önti formába az embert, és tartja meg a külvilág tajtékzó hullámverésében, biztonságot adva a bűntadattal teljes világban. A megváltó, de hétköznapjaink szorongását teljesen fel nem oldó szerelem az egyik visszatérő témája, a másik pedig az értő és elkötelezett, gondolkodó ember éles figyelme és fájó tehetetlensége, a szellemi lét törékenysége egy közönyös és anyagias közegben.
Asperján György
feltöltés alatt...
