Egy anti-Finkelstein politika filozófiai kísérlet
Fiatal voltam, amikor elolvastam Zbiegnew Pietrasinsky Alkotó vezetés c. művét, mely Nelson admirális 1797. feburár 14-én a spanyol hadiflotta felett St. Vincent-foknál aratott győzelmének titkába vezetett be. Nelson a tengeri hadviselés megcsontosodott szabályait felrúgva a harcrend megtartása helyett az őt követő hajókkal együtt jobbra kanyarodott, és igy támadta meg a spanyol hajóoszlop élét. Elve utóbb számára tragikusan végződött, de a britek szempontjából sorsdöntő trafalgári tengeri ütközetben is bevált. Azóta sem felejtettem el azt az elvet, mely azt írja elő, hogy sose habozzunk a járt út elhagyásakor, keressük a sikerhez vezető járatlan utakat.
1. Szolidaritás
Az állatokat megmenti a velük született genetikai program, mely kétség nélkül eligazítja őket abban a kérdésben, hogy hova tartoznak, mi a számukra leginkább megfelelő lakhely, kik az ellenségeik és kik a barátaik. Az ember azonban magányosan születik, s ha nem lennének társai, akik születésétől fogva törődnek vele, figyelnek rá, bajaiban megsegítik, akkor aligha maradhatna meg a Földön.
A másokkal való törődés, a másik bajának átérzése, a segítségnyújtás az ember evolúciós öröksége, ami nélkül aligha sikerült volna az első emberi lények túlélése. A szolidaritásra való készenlét azonban megállt ott, ahol véget ért az ismerősség, a rokonság, a saját csoport. Mindezen túl az idegenség riasztó világa húzódott meg, mely nem a kíváncsiságra, inkább a szorongásra, a félelemre hajtott, amiből könnyen támadt ellenségeskedés és háborúskodás, annál is inkább, mert így jött létre a „Mi” és az „Ők” közötti határ, mely bizonyosságot vitt a bizonytalanságba.
Az emberiség azóta sem találta meg a nevet, melynek mentén a szolidaritás parancsa mindenkire kiterjedt volna, függetlenül attól, hogy a bajbajutott milyen istenben hisz, mi a bőre színe, hol született és onnan hova tart. A szolidaritás körei az egykori hordalét határain túllépve egyre tágultak és tágulnak, de messze még az idő, amikor a világállammá tágult emberiség minden tagja számíthat arra, hogy segítségre szorulván bárkitől együttérzésre és segítségnyújtásra számíthat.
A szolidaritás érték, mely csak akkor működik, ha megtanuljuk, hogy kik tartoznak bele a körbe, akikkel együtt kell éreznünk, s akiknek szükség esetén segítséget kell nyújtanunk. A szolidaritás végső célcsoportja azonban az egész emberiség, melynek nincsenek határai. A határok keresése útját állja a mindenkire kiterjedő szolidaritásnak, melyre csak akkor nyílik majd esély, ha rádöbbenünk arra, hogy senki sem több, mint a másik, senki baja sem fájóbb, mint a másiké. A határtalanság világsors, melyben a szeretet mellett megjelenik a gyűlölet is. Mindkettő, a szeretet és a gyűlölet, a szolidaritás és a kegyetlen hidegszívűség azért lehetnek együtt, mert az emberben vannak, aki választhat közöttük. Az „igen” és a „nem” egyaránt a létből következik. Hogy melyik valósul meg, azt a szabad akarat szabja meg.
2. Szabadság
A szabadság látszólag emberi tapasztalat, mely formálja, alakítja a meglévőt, létre hívva azt, ami nincs, de lehet, s megsemmisítve azt, ami van. Mélyebbre pillantva a létbe, igazat adhatunk Heideggernek, aki szerint a szabadság magában a létben létezik, s csak annak részeként alakítója az emberi jelenvalólétnek. A szabadság a semmit kitöltő lebegő, izgő-mozgó egészen apró anyagi részecskék mozgatója, melyek egyszerre vannak s nincsenek, attól függően, hogy méri-e őket valaki, aki ki más lehetne, mint az ember. Az elemi részecskék szabad terében vannak a változatlan és változtathatatlan törvények által leláncolt fizikai testek, mely benépesítik a látható, hallható világot. A kötetlen mikrovilág és a kötött makrovilág kettőssége az emberi agy által teremtett virtuális valóságban hozza el az akarat, a cselekvés, a gondolkodás szabadságát, mely nélkül e soroknak nem lenne se szerzője, se olvasója.
A jövő nagy kérdése, hogy a beszéd és az írás mondatokká rendezett szavai csak a létre szocializált emberek újabb és újabb nemzedékei számára hozzák-e el a szabadság teremtő és megsemmisítő erőit, vagy az adatrögzítés, adattovábbítás, adatfeldolgozás lélegzetelállító iramban fejlődő technológiái révén a lét nyelv által épített házába új lakó költözik, aki a szavakat anélkül formálja értelmes mondatokká, hogy lenne agya, melynek milliárdnyi sejtjeit összekötő hálózata az emberben kiszűri az értelmet az értelmetlen összevisszaságból.
Rousseau megállapítása szerint „az ember szabadnak született, és mindenütt láncokat visel”. Időközben – főleg az állításba rejtett forradalmi gyúanyagnak köszönhetően – a láncok szorítása enyhült, és az emberiség elindult az önfelszabadítás útján. 1789. augusztus 26-án megszületett az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata, mely leszögezte, hogy „minden ember szabadnak és egyenlőnek születik és marad”, továbbá kinyilvánította, hogy „minden politikai társulás célja az ember természetes és elévülhetetlen jogainak megőrzése”, melyek sorába tartoznak a szabadság, a tulajdon, a biztonság és az elnyomással szembeni ellenállás jogai.
E fájóan aktuális listában felsorolt jogok újra meg újra védelemre szorulnak, s ilyen értelemben a szabadság sehol a Földön nem befejezett társadalmi projekt. Most azonban a nyelvet az agyak fogságából kiszabadító technológiai forradalom szembesít bennünket azzal a lehetőséggel, hogy a lét nyelv által teremtett házába költöztetett virtuális lakó kitúrja az igazi lakókat, s átveszi felettük az uralmat, betetőzvén ezáltal a szabadság elvételét, melyet nem a politikai elnyomás kényszerít ki, hanem annak oka kizárólag saját restségünk a szabad tettre, szabad gondolkodásra.
Az utolsó pillanatokat éljük, amikor a folyamat még visszafordítható, s még nem borul rá a látható földi világra a láthatatlan planetáris idiotizmus mindent és mindenkit lebéklyózó sötétsége, melyben az önmagára gerjedt hatalmi téboly megsemmisíti a szabadságot, s vele az összes értéket, melyek a brutalitás, a hatalom, az erőszak kísértésein túl kísértetként feltűnve kínzóan emlékeztetnek az örök kérdésekre, hogy „hová?”, „miért” és „mi van ezután?”
3. A politika rehumanizálása
Vissza kell vennünk a szabadságot és a szolidaritást, ha magunknak és utódainknak olyan jövőt akarunk, melynek nem elszenvedői, hanem alakítói vagyunk. Előbb azonban le kell számolnunk illúzióinkkal. Az ember a lehetőségek lénye, s miközben a valót a nem valótól elválasztó keskeny mezsgyén kutakodik, hajlamos elfeledkezni arról, hogy ha valami lehet, abból nem következik magától, hogy lesz is. A szabadság lehetősége illúziók táptalaja, ha nem vetünk számot józanul a veszéllyel, mely abban van, hogy a csábítás prizmáján keresztül valóságnak látjuk azt, ami nem az.
Bármennyire is ütközik liberális illúzióinkkal, kudarcot vallunk, ha nem látjuk be, hogy a humánum teljes körű, radikális, kockázatos, de megkerülhetetlen szolgálatára vállalkozó politikai harc nem nyerhető meg, ha igazunk tudatában várjuk, hogy a győzelem sült galambként a szájunkba repüljön.
A rendszerváltást követő politikai eufória azért fordult visszájára – s nemhogy kiteljesítette, hanem egyenesen kivégezte a demokratikus, szolidáris, emberséges szabad társadalom álmát –, mert letétette a fegyvert híveivel, miközben az ellenfelek számban, hitben és erőben tetemesen megerősödtek. A szabadság mit sem ér, ha nem társul mellé az egyenlőség, aminek hiányában a kapitalizmus által kínált előnyökből óhatatlanul kimaradók többségbe kerülnek, és demagógok csapdájában vergődve a szabadság ellenfeleinek táborát erősítik. Következményként azt látjuk, hogy a világot bejárja az illiberalizmus kísértete, mely ellen nincs más eszköz, mint a harc.
A harcban tudnunk kell, hogy kik a barátaink és kik az ellenségeink. A szembenállók között persze nincs éles határ. A többség ingadozik. Kevesen vannak, akik hisznek abban, hogy a politika a közjóért van, s kevesen vannak azok is, akik összeharácsolt javaikhoz ragaszkodva nem hisznek a közjóban, a demokratikus közmegegyezésben, egyedül csak a maguk javát akarva mindenki mást maguk alá tipornak.
Mit tehet az emberséges politika az embertelen, képmutató, velejéig hazug ellenféllel szemben? Nem veheti át annak eszközeit, nem hitegethet, nem hazudozhat, de egyet tehet: határozottan, egyértelműen nemet mondhat, mint tette azt Joe Biden, az Amerikai Egyesült Államok elnöke, aki 2023. február 23-án Ukrajnából jövet Varsóban a következőket nyilatkozta: „Az önkényurak egyetlen szóból értenek: a nem-ből. Nem, nem fogod elfoglalni az országomat. Nem, nem veszed el a szabadságomat. Nem, nem veszed el a jövőmet. Csak ismételni tudom azt, amit egy éve ugyanitt elmondtam: egy birodalmi vágyakat dédelgető diktátor soha nem fogja elvenni az emberek szabadságvágyát. A kegyetlenség soha nem fogja a szabad emberek akaratát megtörni. Oroszország soha nem fog győzni Ukrajnában, soha.”
A populizmussal, a tekintélyelvűséggel, az illiberalizmussal szembeszálló szabad világ várható győzelme az utolsó pillanatban érkezik, amikor még újraéleszthető a remény, hogy nem veszett el végleg a szabadság. Az elmúlt időszak kudarcainak tanulsága, hogy a politika mindennapi népszavazás, melynek során a szabadság barátainak meg kell győzniük a többséget, hogy a boldoguláshoz a szabadság, a szolidaritás és az egyenlőség útjai vezetnek.
A politikai harc új terepe a virtuális világ, melynek meghódítása nélkül a vereség biztos. A technológia inhumánus alkalmazásai révén keletkező veszélyek kivédhetőek. A védekezés és az ellenállás azonban nem elég. Meg kell tanulnunk a meggyőzés új eszközeinek használatát, melyek ereje a hálózatosodásban, a kreatív, innovatív módszerek szüntelen keresésében van.
4. A politikai elegancia
A nagy francia természettudós, Georges-Louis Leclerc de Buffon hagyta ránk a mondást, miszerint „a stílus maga az ember”. A politika sokszereplős játszma, melyben hosszú távon csak azok érvényesülhetnek, akik viselkedésének és gondolkodásának stílusa számot vet a politikai terep változékonyságával, a partnerek sokszor teljesen váratlan alakváltozásaival, melyek során a barátból egy pillanat alatt ellenfél, s az ellenfélből barát lehet. A proszociális, konstruktív politikai elegancia elemei a jóindulat, a jóhiszeműség, a bizalom és az együttműködési szándék. Az agresszív, nem elegáns, brutális politikai stílus kiindulópontja a rosszindulat, a rosszhiszeműség, a gyanakvás, és a másik mindenáron való legyőzésére való törekvés.
A játékelmélet azt tanítja, hogy a jóindulat viszonzása maximalizálja az együttműködésből várható hasznot. Nem az önzés, hanem az együttműködés tesz bennünket emberré. Felmerül a kérdés, hogy ha ez így van, akkor miért van annyi vér és könny az emberi színjátékban, miért mondhatta Hérakleitosz, hogy „a háború mindenek atyja és mindenek királya”? Miért mondja Vörösmarty, hogy „az emberfaj sárkányfog-vetemény: Nincsen remény! Nincsen remény!”
Evolúciósan az ember egyszerre van ráhangolva a proszociális és az antiszociális viselkedésre. A pozitív érzések eredendően csak azoknak járnak, akik velünk egy csoportba tartoznak, ugyanazt az istent imádják, közösek az őseik. Az idegenek, a más csoportbeliek nem számíthatnak jóindulatra, velük szemben a gyanakvás, a bizalmatlanság indokolt. A csoporton belüli jóindulat és a csoportok közötti rosszindulat kettős öröksége mind a mai napig velünk maradt.
Ma már azonban egyszerre sok csoporthoz tartozunk, és kaleidoszkóp-szerűen változó hálózatainkban senki sem lehet teljesen idegen. A modern társadalmak ereje a gyenge kötések sokasága, melynek mindegyikének alapja a bizalom és a jóhiszeműség. Persze, sokszor megesik, hogy visszaélnek bizalmunkkal, átvernek bennünket. De ha eleve gyanakvással közelítünk a másikhoz, sosem fog kiderülni, hogy valójában megbízhattunk volna benne. A gyanakvás börtön, melyet magunk építünk magunknak.
Az elegáns, jóindulatra épülő minták kiszorulásával az erőszak, a gyűlölet, a kirekesztés és az igazságtalanság válik az emberek napi tapasztalatává, amikor is a társadalom egésze rosszabbnak tartja magát, mint amilyen. Beindul a „hallgatás spirálja”, melynek lényege, hogy magát mindenki jónak gondolja, de mindenki mást rossznak tart. „Én megbízom a másikban”, „segíteni akarok”, „együtt érzek az üldözöttekkel” – mondja magának a személy, miközben azt is mondja, hogy „mások nem bíznak meg bennem”, „rajtam senki sem akar segíteni” és „az üldözöttek nem számíthatnak a többség együttérzésére”. Hankiss Elemér annak idején jól látta a keletkező társadalmi csapdahelyzetet, melyben „senki sem bízik meg senkiben”.
Széchenyi István zseniálisan sejtette meg, hogy a politikai elegancia titka a hitel, melynek nem a pénzügyi, hanem a lelki hozadékai a fontosak. A lelki értelemben vett hitel teszi képessé ugyanis a társadalom tagjait arra, hogy elhiggyék, jobbak annál, mint hiszik.
Kocsis András Sándor